A paraszti gazdaságban körforgás volt jellemző, nem keletkezett hulladék, természetes anyagokat használtak. A rozsot elvettették, learatták, a szemből kenyér lett, vagy állati takarmány, a szalmából zsúpp készült, vagy alom az állatok alá, ami később trágyaként visszakerült a földbe. Ez a természetes körforgás az 1950-es évektől kezdve folyamatosan kikerült a mindennapi életből. A Hegyháton a pincefelújítások megkezdésével újra megjelent az igény a hagyományos tetőfedő anyag, a zsupp iránt. Beszerezni nem igen lehetett, a zsuppfedés már az 50-es évekre „kiment a divatból”. Ezért aztán az igényeket csak saját termesztéssel lehetett kielégíteni. A zsuppnak valót csak kaszával lehet aratni, és kézzel feldolgozni, hogy a szár meg ne törjön, ezért szükség volt a már padlásra, pajtába félretett szerszámokra. Szerencsére sokan értettek még az idősebb férfiak közül a kaszáláshoz, kötözéshez, az asszonyok a marokszedéshez. Fiatalok számára nyári táborokat is szerveztek az aratás és a zsúppfeldolgozás idejére. A zsuppfedés, mint hagyomány, tehát tovább él, egy időre szünetelt ugyan, de még az utolsó percben sikerült a módszert átvenni az öregektől. A zsupp jó tulajdonsága, hogy természetes anyag, jó hőszigetelő, az épület nyáron sem forrósodik föl, télen viszont megtartja a meleget. Nagy hátránya viszont, hogy könnyen meggyullad.

Hogyan készül a zsuppfedél?

A Vasi Hegyháton hagyományosan a kévézett, kötött zsuppfedést használták. Az alapanyag minden esetben tisztított rozsszalma, de kétféle kévét készítenek belőle. Az úgynevezett „tököst”, amikor a másfél méter magas szalmaköteget nagyjából a közepe táján saját kötelével megkötik, megkettőzik, és a tető alsó sorába kötik. Ezáltal megvastagszik a tető alja, ami azért fontos, mert a víz a tetőt az alján éri legtöbbször, tehát ott kell a legnagyobb vastagságot elérni. A második sorba már az úgynevezett „fejes” kévék kerülnek, melyeket a tövüknél kell megkötni, megkettőzni, és fordítva, mint az előzőeket, vagyis kalásszal lefelé kell felkötni a tetőre. A kévéket ezután sorról-sorra fölrakják, közben felkerülnek a csipkés éllépcsők, amelyek az aljához hasonlóan, szoknyás kévéből készülnek. Végül levágják a tető alját, letisztítják róla a kilógó szálakat, hosszúnyelű fa fogú gereblyével lefésülik, legvégül pedig tömörítő deszkával felütögetik az egészet, hogy szép egyenes legyen az alja. Szerencsére, a már elfeledett technikákat a Hegypásztor Kör pincefelújítási munkáinak eredményeként, többen megtanulták és nemcsak helyben, de az ország más részein is hasznosítják. A Dunántúlon kívül is számos házon található már hegyháti zsupp. Ilyen például a szentendrei skanzen több épülete. A zsuppfedésnek elsősorban múltja volt, de most már jelene is, és lesz jövője is, biztosan.