Vasvár történetéhez szorosan kapcsolódik az ún. római sánc. A korai magyar határvédelem részét képező sánc maradványai, nyolc kilométer hosszan, ma is jól követhetőek egészen Győrvár határáig. A római sáncot a katonák útja keresztezi, mely az egykori Pozsony–Varasd országútból, Zalalövő és Körmend között, Szőce magasságában ágazik le északkelet felé, és mintegy 38 km hosszúságban követhető a Hegyháton. Egyes rövidebb szakaszai megszűntek, vagy kissé megváltoztak, másokat műúttá építettek ki. A régészek szerint a római sánc és a katonák útjának találkozásánál állt egykor a Vaskapu. A feltételezett kaput egy millenniumi pályázatnak köszönhetően rekonstruálta Vasvár. Ez a monumentális objektum mára különleges turisztikai attrakcióvá nőtte ki magát a Vasvárra látogatók számára. A vasvári sáncig az út folyamatosan megmaradt, ettől északkeletre azonban egyes szakaszai megszűntek. Mégis, a megmaradt dűlőutak jól kirajzolják nyomvonalát egészen Hosszúperesztegig. Az út a falvakat kikerüli és még ma is sok helyen községhatár (Oszkó-Alsóújlak, Csipkerek-Szemenye, stb.). Az út vonalvezetésének jellemzője, hogy kerüli a lejtőket és tartja az azonos szintmagasságot. Pontosan a Rába és a Zala vízválasztóján halad, patakot alig keresztez. Településeket nem köt össze, így eleve úgy látszik, hogy az út nem a helyi közlekedés kiszolgálására keletkezett. Az út nyomvonala Poetoviótól Itáliáig megegyezik a római Borostyánkő út nyomvonalával, tehát, másodlagosan használhatták a középkorban is. Elnevezése: katonák útja, szintén a gyakori hadvonulásokból következhet. A helyi ásatások és történészi kutatások alapján a régészek arra a következtetésre jutottak, hogy a vasvári sánc egyik tagja a nyugati gyepű Dunántúlon végigvonuló sáncrendszerének, annak egyik belső védelmi vonalát alkotja, amely a DNy felől jövő támadások ellen védett. A Rába és a Sárvíz között az egyetlen lehetséges közlekedési utat zárta le, illetve ellenőrizte, amelyen az ország belsejébe lehetett eljutni. Keletkezését a honfoglalás előtti időkre teszik, védelmi szerepét az oklevelek és a régészeti anyag alapján nagyjából a 12. századig teljesítette.