A falusi élet alapvető követelménye volt, hogy a családokban a férfiak, de az asszonyok is, sok mindenhez értsenek, ami a ház körül előfordul. A háztartásban használt eszközök egy részét saját maguknak kellett elkészíteni. Apáról fiúra szállt a tudás, egészen az ötvenes évek elejéig. Szinte minden faluban volt tíz-húsz mesterember, jellemző szakmák voltak: cipész, kovács, kádár, bognár, varrónő, takács, lószerszám-készítő, lakatos, hentes, kocsmáros. Az iparosoknak majdnem minden településen volt szervezete: az ipartestület. Szokás volt, ha valaki meghalt a tagok közül, az ipartestület tagjai fekete ruhában, fehér ingben, fekete nyakkendős öltözékben, kezükben gyertyával kísérték a koporsót. Voltak olyan tevékenységek is, amelyeket a parasztemberek otthon, főleg téli tevékenységként végeztek. Ilyen volt a kosárfonás, fafaragás, cekkerkötés, lábtörlő készítés. 1948 után megszakadt a több évszázados folytonosság, kezdett kihalni ez a tudás, nagyrészt kiöregedtek a mesteremberek is, a fiatalok nem folytatták a falusi életformát, a kézműves tárgyakat ipari termékek helyettesítették. A még fennmaradt kézműves mesterségek már csak elszórtan léteznek a Hegyháton. Létük attól függ, szükség van-e az előállított termékre, tevékenységre, vagy nincs. Vannak olyan tevékenységek, melyre újra igény mutatkozik. Gondoljunk csak a kovács mesterségre, szinte kihalt a szakma, de a ló újra „divatba jött”, szükség van patkoló kovácsra. Újra fejlődésnek indult a borkultúra, hagyományos és újabb fajtájú tőkéket telepítenek egyes szőlőhegyeken. Megjelent az un. „kézműves bor”, melynek előállítása másfajta tudást tesz szükségessé, a megnevezés valamiféle sajátos, egyedi készítésre utal, ezzel az eladhatóságot növeli. Csehimindszenten két évtizede hagyományőrzési céllal alakult meg a Pöttyös Csoport Horváth Boldizsárné vezetésével, általános iskolásokból, akik a gyakorlatban is megismerkednek a olyan hagyományos mesterségekkel, amelyeket még be lehet mutatni. Csehimindszenten cekkerkötéssel, papucs készítéssel foglalkozik Bódi Jánosné, Anna. Kukorica csuhéból, vagy, ahogy errefelé mondják, fosztásból készülnek a cekkerek, lábtörlők, edény alátétek és más tárgyak, figurák. Valamikor szinte minden parasztember tudott kosarat kötni. Télidőben hasznos foglalatosság volt. A kosárfonás ma is szakmának minősül, ipari méretben is készítenek főleg hántolt, főzött fűzvesszőből tárgyakat, így kosarakat, bútorokat. A Hegyháton Novák Józsefről, Hodvogner Istvánról, Zugovics Imréről, Németh Józsefről tudjuk, hogy hántolatlan fűzvesszőből kötnek kosarakat. Novák József és Németh József készít ágseprűt is, mely a hagyományos falusi porták hasznos eszköze, és nyírfavesszőből készül. Tudásukat szívesen átadják fiataloknak is. Régebben Csipkereken élt egy vályogvető, aki szárított és égetett téglát készített. Mezítláb dagasztotta az agyagot, aztán egy sablonnal megformázta a téglát, majd napokig tartó szárítás következett a napon. Csehiben Káldy István szalmafonatokat készít, búzaszalmából és rozsszalmából. A kismesterségekhez lehet sorolni a méhészkedést is, melyet sokan folytatnak a térségben, köszönhetően a dús növényzetnek, akácosoknak. A fafaragás nem volt nagyon elterjedt tevékenység a Hegyháton, de voltak művelői. A legnevesebb fafaragó Tőke Imre volt. Tőke Imre Alsóújlakon született 1927-ben, később Nagytilajon élt. Gyermekkora óta juhász volt, s pásztorember módjára azt a mesterséget is űzte, ami kedvező körülményeket nyújtott számára a fafaragáshoz. Alkotásaival megyei és országos kiállításokon is sikerrel szerepelt. A nagyobb ismertséget és elismertséget őserejű szobraival érte el. A Néprajzi Múzeum és a Naiv Művészek Múzeuma rendszeresen vásárolta alkotásait, az utóbbiban önálló kiállítása is volt. A különböző nívódíjak mellett a Népművészet Mestere kitüntetést is megkapta. Mint részben faműves alkotást, meg kell említeni a ma is eredeti helyén álló hegyhátszentpéteri tájházat. A tömésfalú zsuppfedeles épület különlegessége a festett deszkaoromzat, amely a helyi építészet egyedülálló terméke. Az 1891-ben épült ház díszítése Tőke János festő-asztalos keze munkáját dicséri, akinek alkotásai már 1869-től ismertek ezen a környéken. Az elmondottakból is látható, erősen megfogytak az idők során a kismesterségek. Ami még megmaradt, része örökségünknek. Őrizzük meg! Ezért is fontos a generációk között a tudás átadása. Ha ez a tudás az új generációkban belsővé válik, és hozzáteszik kreativitásukat, az ősi mesterségek hasznosíthatók a 21. század embere számára is. Tőke Imre szokta mondani: „Nem én döntöm el mit faragok, hanem maga a fa!”. Kiment az erdőre, nézelődött, aztán meglátott egy göcsörtös fát. „Nicsak! Ez meg olyan, mint a Rozi ángyom!” És kifaragta belőle Rozi ángyomot” (Horváth Barnabásné)