„A XX. század első felében még a paraszti gazdaságok fontos, kiegészítő eleme volt a Hegyháton a szőlőhegyi kert, gyümölcsös. Mégis, alapvetően érett korú és idősebb férfiak sajátosan szerveződött és némileg zárt társadalmának működött maga a szőlőhegy…A gazdák hegyen tartózkodását főként a munkálatok elvégzésének időszakos rendje és a praktikus megfontolások szabályozták. Ekkor még néhány család a szőlőhegyen is élt, de azt az életmódot nem tekinthetjük jellemzőnek. A férfiak a faluból legtöbbször kora reggel indultak, gyakran öten-hatan is kis társaságokba szerveződve, otthon hagyva az asszonyokat a fiatalokkal, akiknek természetesen inkább az otthoni munkálatokban kellett részt vállalniuk. „El kellett kunyerálni a pincekulcsot a fiataloknak”.

„Úgy kellett lopni a pincekulcsot!”, ha a szőlőhegyre szerettek volna menni. Az akkor élő idős férfiak szinte mindennap megtették az utat, egy oszkói asszony emlékezete szerint „…nem csináltak semmit, csak együtt szórakáztak”. …A szőlőhegy egy olyan területet jelentett a paraszti gazdálkodás egészében, ahol az idős emberek is képesek voltak munkaerejüket kamatoztatni, és magukat jól érezni mindazokon a feladatokon keresztül, amelyek elvégzését a borászkodás és a présházak fenntartása megkövetelte. Értelmet találtak mindabban, amivel foglalkoztak. De azért a szőlőhegyek világa híres volt a korhely kicsapongásokról is: ha vendég érkezett valakihez, rendszerint meghívta a szőlőhegyre egy kis poharazgatásra. A füstös pincék gyakran a szerelmi „légyottok” színhelyei is voltak, nem egy esetben kaptak itt a férfiak szarvat. A hegyközség a második világháború körüli viszontagságos időszakban, az általános tendenciáknak megfelelően felbomlik… A ligetszerű, gyümölcsösökkel is tarkított szőlőhegyi telkek az utóbbi fél évszázad alatt leromlottak, gazdátlanná váltak. A folyamat hátterében a XX. század második felében meginduló hirtelen „modernizáció” és az azt követő generációkat szétválasztó modern igények dinamikája húzódik meg. A valamikori paraszti gazdálkodás mintái a háztájiban képesek voltak ugyan korlátozottan, de mégis tovább élni, viszont már nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a fiatal generációk tovább vigyék azokat. A megélhetés egész más formái váltak követendő példává, az örökségbe kapott régi pincék és szőlős telkek sokak számára kényszerű teherré váltak.” (Illés Péter) A hegyháti falvak többségében, más-más állapotban, még ma is megtalálhatók a szőlőhegyek.